2014. október 24., péntek

Prológus


Sziasztok Drágák! Tudom, hogy huszadikára ígértem, de nem bírtam magammal! Remélem, hogy tetszeni fog az új prológus :) 


Minden jó történet úgy kezdődik, hogy „Egyszer volt, hol nem volt” és úgy végződik, hogy „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” azonban rá kellett döbbennem, hogy csak a tündérmesékben létezik a happy end.  Az élet szereti két lábbal tiporni az embert. Ez különösen igaz akkor, ha Rólam van szó. Az a valami, amit létnek hívunk sosem bánt velem kesztyűs kézzel és olyan pofonokat adott, melyből talán egy normális ember fel sem bírt volna állni. Mindezek ellenére sem mondhattam, hogy rossz életem lett volna, még csak átlagosnak sem mondhattam magam, hiszen híres voltam a két bal kezességemről, és mérhetetlen kíváncsiságomról, mely többször sodort bajba, mint kellett volna. Minden embernek vannak hibái, olyanok melyeket jobban szeretne elfeledni, és nem beszélni róla. Az én hibámnak, fekete haja és kék szeme van, olyan őrjítő mosollyal, hogy beleremeg a föld. Aki olyan jókat nevetett rajtam, mikor megbotlottam és elestem, de Ő volt az egyetlen is, aki felsegített, és aki letörölte a könnyeimet is, ha bántott valami. Olyan voltam, mint minden lány, én is vártam a nagy gimis szerelmet, mely magával ragad, rózsaszín ködével és minden egyébével, ami ilyenkor jönni szokott. S talán túl hülye voltam, mikor elhittem, hogy a mesebeli szőke herceg valóban eljön értem, egy fehér lovon és ellovagolunk a naplementébe. Nem tudom, hogy miért gondoltam azt, hogy ha az élet eddig kegyetlen volt hozzám, pont most hagyna fel galád módszereivel. Hiszen nem tette. Én meg teljesen leszerepeltem, mint ahogy az lenni szokott. S bár kaptam pár mély sebet, melyek sohasem gyógyulnak be igazán, mégsem bántam meg, hogy beleszerettem Alexander Tempenstbe. Azonban nem kellett volna hagynom, hogy elfajuljon a helyzet. A rózsaszínköd fojtó szorításán keresztül nem vettem észre, hogy csak magamnak ártok az egésszel. Nem akartam hinni, hogy a „csak barátok vagyunk” szöveg mennyire megviselheti az embert, pláne akkor, ha az totálisan beleesett a legjobb barátjába, aki a saját neméhez vonzódik. 
Talán annyiban kellett volna hagynom az egészet? Meg lehet, azonban valami miatt mégis csak vonzódtam hozzá, és nem tagadom, hogy élveztem a társaságát. Azt hiszem a legrosszabb az, az hogy soha nem voltam másba szerelmes. Nem volt úgynevezett normális kapcsolatom, és senki iránt nem éreztem még hasonlót sem. Olyanok voltunk, mint valamiféle mágnes, melynek oldalai egyszerre vonzzák és taszítják is egymást. Sosem gondoltam arra, hogy akár jól is elsülhet az egész. Sokáig kerültem a témát, és vele együtt Alexy-t is. Felvetettem számos pro és kontra érvet, de végül is egy májusi napon megtört a jég. Eleinte rossz volt. Minden egyes érintése, mondata, gesztusa olyan volt, mintha forró piszkavassal lyukat égetne a szívembe. Azonban az idő múlásával eltűnt az érzés, és én naivan azt hittem már nem vagyok belé szerelmes. Tévedtem.
A világ melyben éltem, kezdett összeomlani. Összecsaptak a hullámok a fejem felett, én meg csak úgy hagytam, hogy minden megtörténjen. Így utólag mindent máshogy csináltam volna, de már nem tehettem semmit. Az egész azzal a végzetes augusztusi napon kezdődött. Nem volt szokványos nap, sőt egészen különleges volt. Mindent megváltoztató, különleges fuvallat érkezett, mely úgy söpört végig az embereken, mint valami hurrikán. Ez a fuvallat egy lányt hozott, mely mintha sohasem lett volna igazán a része az életemnek, s most mégis itt állt velem szemben, az állomáson, és olyan szorosan ölelt magához, hogy fájt! A szívembe maró érzés, a megkönnyebbülés, hogy látom ezt a lányt és az őszinte mosoly mely kiült az arcomra, valami olyasmi volt, melyet sohasem értettem igazán. Annie és én sohasem jöttünk ki valami jól. Testvérek voltunk, és mint olyanok egymás idegeire mentünk. Azonban volt valami különleges Annie-ben. Valami, amit sehová sem tudtam rakni. Sokszor éreztem azt, hogy akkor érkezett meg, mintha soha nem lett volna velem! Ami igaz, az igaz Annie sohasem foglalkozott úgy igazán velem. Nem volt szerves része az életemnek, hiába akartam megfelelni neki; nem tudtam. Talán minden kishúg ilyen. Versenyzik a nővérével, hogy le tudja pipálni, ám rendszerint alulmarad. Annie és én ilyenek voltunk. Én mindig alulmaradtam, Ő pedig tökéletes volt.
Egy fekete felleg érkezett, gyanútlanul csapott le, a hegyekkel körbezárt álmos kisvárosra, Brucehillre. Az érkezése több volt puszta jelnél! A romlást és a pusztulást hozta el, a véget, mely akkor következett be, mikor a mozaikdarabokat elkezdtem a helyére csúsztatni, akkor mikor először léptem be Tenebris földjére! Mindennek akkor szembesültem, mikor már késő volt. Egy háború közepén találtam magam, melyből nem volt kiút, s az a felleg volt az előjele. Az eső pedig lezúdult, és esett és esett, mintha az Istenek sejtették volna, hogy mi fog történni, és azt siratták volna.